hétfő, november 26, 2007

Házi szaloncukor első próbálkozás - ronda, de finom

Itt az ideje, hogy ezt a bejegyzést megírjam, mert a múlt hétvége után majd most jön a következő próbálkozás. Szóval a történetiség kedvéért a múlt hétvége eredménye:


Még gyerekkoromban Apa sokat mesélt arról, hogy a Szakácsmama minden Karácsonykor rengeteg szaloncukrot készített. Akkor ez engem nem fogott meg különösen, mert nem szerettem a szaloncukrot - nálunk ugyanis mindig csak zselés volt, és a réges-régi konzum - utóbbi minden évben újra felkötve a fára, mert senki nem ette meg (ez ovis korom környékén volt, akkor már biztos lehetett kapni mást is, jobbakat - akinek volt rá pénze). A konzum máig megvan a Karácsonyi díszek között, csak már nem kerül fel a fára... :)))
A Szakácsmama széteső füzetében meg is van a recept: egy kiló cukrot 3 deci vízzel felfőzünk. Akkor jó, ha egy drótkarikát belemártva buborékot tudunk fújni belőle. Ekkor vizes tálba öntjük, meglocsoljuk pár csepp vízzel, és fehéredésig keverjük. Belekeverjük az ízesítőket.
Hát, ezzel nem sokra megyek. Addig még oké, hogy a cukrot fehéredésig keverem, na de milyen ízesítők????
Aztán megnéztem a mama szakácskönyvében is, de ott csak annyival több az infó, hogy az így létrejött anyag a fondant, és ehhez keverjük az ízesítőket.
Apa pedig már sajnos nem él, hogy megmondaná nekem, mik is voltak azok a titokzatos ízesítők.
Mielőtt azonban teljesen feladtam volna, szerencsére Dolce vita is elkészítette házi szaloncukrát. Egyből felismertem: ennek az alapja ugyanaz, csak fél kiló cukorból (egyébként a szakácskönyv is fél kiló cukrot ír, de a mama "nagyban nyomta", szerintem a fél falut ő láthatta el szaloncukorral. :)

Gondolom, a mama nem ezeket az ízesítőket rakta bele, hanem mondjuk diót, mákot és hasonló, a falun gyakran előforduló dolgokat, de a Dolce vitai alapokon nyugvó sajátom is finom lett, és talán neki is ízlene. Azért Anyát még majd megkérdezem, ő emlékszik-e, miket tettek a régi szaloncukrokba (csak ne legyen mérges rám, hogy ilyen hülyeségekkel foglalkozok... :S ).

Először a fent leírt módon, csak fél kiló cukorból és másfél deci tejből megfőztem a fondantot. És tényleg lehet belőle buborékot fújni, bár egyelőre ebben nem vagyok profi. Még. :)
Kevertem sokáig, míg fehérre hűlt, de még langyos maradt. Ekkor kevertem hozzá 5 deka vajat és 10 deka étcsokit. Aztán kb fél óra múlva eljutottam odáig a nagy agyalásban, hogy ha másnapig pihentetem, akkor ez nagyon kemény lesz, úgyhogy inkább rögtön belekevertem a többi hozzávalót is: egy kis ampulla rumaromát, egy narancs reszelt héját, 20 deka darált mogyorót, 10 deka darált kekszet, és 10 deka apróra vágott datolyát. Kb másfél-egy centi vékonyan kiterítettem egy sütőpapírral borított tepsire. Gondoltam, ekkora adagot mire az ember kézzel megformázgat, az jóideig eltart, jó lesz nekem a hasáb is.

Másnap úgy gondoltam, hogy én ezt még bevonom csokival, persze elég csúfos kudarc lett. A Maci által ajánlott fogpiszkálóra feltűzős módszer nem működött, mert nagyon darabos-omlós lett a massza, úgyhogy a már hasábokra vágott masszára borítottam a csokit. Mikor megszáradt, megfordítottam, és arra az oldalra is.
Kár volt előre felvágni, mert így elég csúnya lett - és különben is hadilábon állok a csokival való bevonással, még soha semmilyen sütin nem sikerült jól. De hát gyakorolni kell, és azzal pedig nem lesz baj. Szerencsére ez így is nagyon finom. Mondhatni túl finom.

Megint másnap (három napos művelet volt! :o) szépen becsomagoltam szép aranyszínű papírba. Aki azt gondolja, hogy ez könnyű, az nagyon téved. Folyton kicsomagolódik, kitekeredik, csúnyára sikerül. Ezért nagyon erősen, és tovább kell tekerni, mint az ember gondolná. Szegény ujjaim a végére már nem kicsit fájtak. És eredményképp olyan, amilyen: randa. De finom.

És hogy megérte-e?
MEG! :)))

Remélem, mire ma visszaérek, nem azt látom, hogy az összes fáradtságosan becsomagolt papír üres, mert MöCöm megette...



vasárnap, november 25, 2007

Narancsos keksz

Mostanában nem nagyon főzök, amit annyira nem is bánok, legalább pihenek. Persze azért az édességek készítése holtfáradtan sem maradhat el. :)
Két hete hétvégén vettem kiszúróformákat, és mindenképp ki szerettem volna próbálni (ezek nagyon alap formák, de legalább vannak; majd később csatlakozok én is a mindenféle szép mintákat imádókhoz, de most örülök ennek is :) ). Csakhogy múlt hétvégén nem sikerült, viszont időközben megláttam Chili cicáit, és egyszerűen muszáj volt kipróbálnom a receptet.
Jól tettem, mert így legalább egy karácsonyi süti megvan, ugyanis kötelező jelleggel újra kell sütnöm az ünnepre, akkora sikert aratott. :)
Ezt pedig nem bánom, mert nekem is nagyon ízlik, ráadásul tényleg könnyen és gyorsan elkészül.

175 gramm puha vajat 100 gramm porcukorral és egy vanílisá cukorral (azaz én a vaníliással együtt mértem ki a 100 grammot) habosra keverek, majd hozzákeverek egy tojást és egy ampulla narancsaromát (bár nem szeretem az ilyesmit, de volt a Lidliben sokfajta aroma egybecsomagolva, és ki kellett próbálnom - várakozásaimmal ellentétben jó választás volt, nekem legalábbis nagyon bejött, és nem érzem, hogy mű-íze lenne). 300 gramm lisztet gyúrtam még hozzá, és ment pár órára a hűtőbe.
Aztán nyújtottam, szaggattam, sütöttem (180 fok, 15 perc kb).
Mázat készítettem, és abba mártogattam: egy narancs héját lereszeltem és hozzáfacsartam a levét, és annyi porcukrot adtam hozzá folyamatos kevergetés mellett, amennyit felvett (nem mértem, olyan 15-20 deka lehetett talán). Miután kenőecsetem még nincs, először az ujjammal próbáltam rákenni a sütikre a mázt, de rájöttem, egyszerűbb szépen belemártogatni a tetejüket, több is ragad rájuk, gyorsabb is.
Tényleg nagyon-nagyon finom süti!

hétfő, november 12, 2007

Céklás muffin - csak erős idegzetűeknek!

.
Durván néz ki, de - szerintem - nagyon finom. Sajnos, a képek nem tökéletesek, de nem is csalnak sokat - ez tényleg NAGYON lila.
Maradt a gnocchi után másfél kicsi céklám (mert egy felet csak úgy megettem, ha valaki csodálkozna, hova tűnt), és minden hétvégén kötelező muffint sütnöm, és mint a belátásos tanulás vizsgálatainál a majmok esetében, ez a kettő nálam is egyszer csak összeugrott, és ez lett belőle. Csak mert úgy gondoltam, miért ne? (Vagy egy ismerős szavaival: Mitüne?!) :)))

A nálam már hagyományos módon készítettem a muffint, pár eltéréssel. Az alap a két bögre liszt, benne kevés szódabikarbóna és sütőpor, aztán most még hozzá egy bögre zabpehely. Másik edényben kb egy deci joghurt, egy deci vagy valamivel kevesebb olaj (érzésre), két tojás, fél bögre cukor - ezt összekutyul. Aztán hozzá a kisreszelőn lereszelt céklák és egy alma. Aztán hozzá a lisztes keverék, egész összekutyul, hihetetlen lila színnek nagyon örül, aztán muffinformákba tölt és megsüt.

Amit nem értek, hogy sülés után miért lett kétszínű: csak a teteje maradt lila (de az durván), az alja pedig érdekes barna:

Céklás gnocchi

Még sosem készítettem gnocchit, de mákos nudlit már igen, és reméltem, hogy ez sem lesz nehezebb. Otthon szedtem a kertben három céklát, mielőtt anya mindent megcsinálná a hagyományos módon (úgy én kevésbé szeretem). Nagy szerencsém van MöCövel, mert egyáltalán nem finnyás, és mikor megkérdeztem, mit szólna a céklához, legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy szereti. Igazából nála a zöldségekkel nincs gond, viszont az átlagférfiakkal szemben nem igazán lelkesedik a húsokért - és így ilyen szempontból tökéletesen összepasszolunk. :)
Azért kicsit aggódtam, mit fog majd szólni a rózsaszín kajához, amit Zsuzsánál kinéztem.
Háromkor kelt fel, mert éjszakás volt. Ilyenkor mindig nagyon éhes, és hálás is, amiért rögtön ételt tolok az orra elé. Kicsit kikerekedett ugyan a szeme a szerinte nyers hús láttán, de megkóstolta, és két tányérral is evett (no, az övé nem ilyen kicsi tányér volt, mint itt a képen).
Sajnos nekem nem volt itthon sem erdei gombám, sem zsályám (pedig a sima zsályás vaj isteni, egy Sienai étteremben ettem raviolit zsályás vajjal, hmmm... kár, hogy nem volt több pénzünk mást is enni ott), viszont magyarosítottam kicsit: szalonnát pirítottam, és abba forgattam bele a nudlikat.
A legjobb, hogy a cékla édes, a gnocchi puha, a szalonna pedig ropogós és sós - igazán lehetett volna a komplementeres VKF-ben poszt, csak hát arról lemaradtam.

Az elkészítése nem olyan bonyolult, tényleg egy sima krumplinudli, csak itt cékla is van venne. Igyekeztem Zsuzsa receptje alapján készíteni, de nekem sokkal több liszt kellett hozzá - ez nyilván a krumpli és a cékla minőségétől függ.
Szóval a három közepes céklámat alufóliában olyan egy órát sütöttem, majd meghámoztam (végül csak a legnagyobbat használtam fel itt). Olyan háromnegyed óránál feltettem főni a krumplit is. Mire meghámoztam a céklát (nem olyan könnyű), hámozhattam is a megfőtt krumplit, majd összetörtem őket és kis sóval és sok liszttel (a 20 dekát azt kimértem hozzá, de kb szerintem még annyit beletettem - annyi kell, hogy már ne ragadjon a kezemhez) összedolgoztam.
Mikor kész lett a tészta, ujjnyi rudakat sodortam belőle, ezeket centis darabokra vágtam, és aztán villával megpróbáltam őket olyan gnocchisra formázni - kevés sikerrel, szerencsére ez az élvezeti értékét nem csökkenti számottevően.
Lobogó vízben megfőztem a nudlikat, közben szalonnát pirítottam, a kifőtt nudlikat beledobtam a serpenyőbe és kicsit összepirítottam. Aztán még forrón kevertem hozzá petrezselyemzöldet is, mert az finom.

Érdemes kipróbálni, már csak a színe miatt is.

hétfő, november 05, 2007

VKF! X. - ötlapos

.
Nagyon örültem Lila Füge kiírásának, mert magam is épp ezen a témán gondolkoztam. Elég sok mindenre rájöttem, lassan kicsit már túlsok is - ez van, ha egy pszichológustanoncon túlnő az önismeret.

Anyukám - mint már írtam - nem igazán érti, hogy miért szeretek főzőcskézni, sőt. Pedig finoman főz. Igaz, nem az az újítós típus, de amit csinál, az mindig jó.
A nagynéném, anya testvére viszont nagyon szeret főzni, ifjúsága jórészét vendéglátósként töltötte a felszolgálástól az üzletvezetőségig. Ő igazán ismeri a főzés minden csínját-bínját. Annak ellenére, hogy egyedül él, mindig vár nála valami finomság, ha meglátogatom. A legegyszerűbb ételekből is igazi menüt kerít - saját magának is. Persze, mint egy átlagos testvérpár, mindig is féltékenyek voltak egymásra - így aztán anyukám szenvedélyem iránti ellenkezésének egyik fő okát éppen abban látom, hogy a főzés szeretetében kicsit hasonlítok a nővérére, és ez rossz pont. No, nem baj.

A másik, szerintem nagyobb szerepet játszó ok apukám. Nem sokat főzött, talán csak erdei gombás rántottát (milyen jók is voltak azok a gombászások... azóta egyedül szoktam nosztalgiázni, jóval kevesebb zsákmánnyal), lecsót és csülköt pékné módra, de azt igazán jól. És néha sütött. A nagymama egérrágta receptjeiből. Ilyen ötlapost. Ezt csak ő tudta, és mindig rettentő büdös szalagárészag árasztotta el az egész házat. Talán furcsa, hogy ilyen sütit sütöttem most, mert sosem szerettem. A krémes sütiket úgy általában nem szeretem. Mégis fontos süti számomra, mert Apa kedvence volt. A Szakács mamára emlékezett így, akit én sosem ismerhettem, mert 47 évesen meghalt (tüdőgyulladásban, egy karácsony előtti disznőölés után, mert nem feküdte ki a betegséget, az orvos pedig - ismerve őt, hogy folyton ezer dolga van, és úgyis mondhat neki bármit - nem is próbálta kényszeríteni az ágynyugalomra, míg aztán késő lett, és a kórházban sem tudák már megmenteni). Aztán 47 éves korában Apa is meghalt. Ahogy a dédimama is. Ez olyan szokás nálunk, úgy látszik...
A Szakács mamát mindenki szerette a faluban, mindenféle egyesületben benne volt, mindenkit ismert, mindenki lakodalmára ő sütött. Ezek a lakodalmi (és egyéb, hétköznapi) receptek vannak meg, többször átírva, alig olvashatóan, a régi süteményeskönyv lapjai közé rejtve. Régóta tervezem, hogy a blogon megörökítem őket, mielőtt végképp elhalványodik az írás. Van, amelyik háromszor is át van írva, de a legújabb is alig olvasható és csupán utalásszerű. Így biztosan lesz olyan, amit már sosem fogok tudni reprodukálni.

Ez a recept szerencsére a most vásárolt szalagáré (tudom, tudom, szalalkáli, de mi mindig népies nevén neveztük, mielőtt valaki rámszólna - mert már volt itt ilyen) csomagolásán is rajta volt, de azért inkább a nagymama receptjéhez ragaszkodtam.

50 deka lisztet 5 kanál cukorral, 2 tojással, 5 deka vajjal és két deci tejben megfutatott szalagáréval összedolgoztam. Ötfelé osztottam, egyenként nagyon vékonyra (1-2 mm) kinyújtottam olyan nagyra, mint egy tepsi háta, és pár perc alatt megsütöttem.
Pudingszerű krémet főztem: 1 liter tejet feltettem melegedni, közben két és fél deci tejben elkevertem két nagy kanál kakaóport, öt kanál lisztet és 10 kanál cukrot (nagymama receptjében még reggeli ital szerepel a kakaópor és a tej helyett, olyan már nincs) simára, hozzáöntöttem a melegedő tejhez, és puding sűrűségüvé főztem. Kihűtöttem.
A lapokat megkentem a krémmel, másnapra lehet szeletelni.

A régi jegyzeteket pedig szorgosan silabizálom, folytatása is lesz, terveim szerint.

vasárnap, november 04, 2007

Maradék töltelékből fasírt vacsira, héjában sült krumplival

A karalábétölteléket kicsit nagyon elszámoltam: több megmaradt belőle, mint ami a karalábékba került. Sejtettem én, hogy sok lesz, csak mégsem voltam benne biztos. Hallgatnom kellett volna a megérzésemre, de nem baj, majd ha már tapasztalt háziasszony leszek, akkor ránézésre menni fog. Addig meg a hibáimból tanulok.

Végül is jó vége lett, mert isteni vacsink kerekedett. Ugyanis úgy gondoltam, talán lehet ebből a rizses husiból fasírt.
Próba szerencse: kevertem hozzá még egy tojást és elég sok zsemlemorzsát, hogy sűrű legyen. Kicsit erősebben fűszereztem: tettem bele római köményt és görög fűszerkeveréket. Paprikát nem lehet, mert MöCö nem szereti. Bő olajban kisütöttem.
Meglepő, de finom lett. A rizstől ropogós.

Vacsira pedig MöCö sültkrumplit követelt (egyébként már régóra félkész sültkrumplit akar, amit csak be kell rakni a mikróba, amivel már eleve az a bajom, hogy műkaja, és ráadásul én különben sem szeretem a hasábburgonyát), úgyhogy fogtam pár szem krumplit, jól megmostam, félbevágtam, és ment a sütőbe jó fél órára.
Mikor megsült, tettem rá kis vajat, sajtot, meg ugye mellé a fasírtok, és a képen MöCö tányérján tejföl (azt mindenhez eszi) és majonéz.
Igazi fincsi késő őszi kaja.

És a krumpli mellett sütőtök is sült, épp annyival tovább, míg megettük a krumplit.
Nagyontelepocak... :)))
Süti is készült, de az pihen holnapig, VKF-es poszt lesz belőle.

Töltött karalábé

Idén a kertben karalábé termett sok, anya szerint azért, mert összekeverte a palántákat, és a karfiol helyett karalábét ültetett mindenhova. Nem nagyon fogy, pedig én nagyon szeretem. MOndjuk leginkább csak úgy magában, nyersen, esetleg vajaskenyérrel. De így, töltött karalábénak is finom.
Úgyhogy pénteken szedtem négyet, és lehoztam Pécsre, hogy majd főzök. Anyát meg kikérdeztem a receptről, de nem vagyok benne biztos, hogy jól emlékszem. Nem is lett olyan, mint az övé szokott, de azért nagyon ízlett.
MöCö kicsit tartózkodó volt a karfiollal szemben. Mikor még otthonról kérdeztem msn-en, hogy jó lesz-e, ha viszek karalábét, csak annyit mondott, hogy hát annak semmi értelme, hogy a kar a lábé. És különben is, mi a szösz az a karalábé. Nos, mondtam én, hogy panelnomád... :) Ráadásul tényleg nagyon csodálkozott, mikor meglátta a zöldségeket.

Kicsit macerás elkészíteni, leginkább a karalábék kivájása miatt. Először megpucolom a zöldségeket, majd egy kanállal kivájom a közepüket. Kicsit nehéz, mert elég kemények. A kivájt karalábé is megy bele az ételbe.
A töltelékhez két kisebb fej vöröshagymát megpárolom és egy bögre riszt félig megfőzök. Aztán egy tálban összekeverem a rizst, a hagymát, darált húst (pulyka volt épp, de mindegy), két tojást, és fűszerezem - só, bors, biovegeta, apróra vágott petrezselyemzöld.
Megtöltöm a kivájt karalábékat, beleteszem egy lábasba, mellé-köré a kivájt részeket, felöntöm vízzel olyan háromnegyedig vagy tovább és főzöm. A vízbe kell egy kis só.
Mikor megfőtt, liszttel vagy keményítővel elkevert tejföllel behabarom, kicsit összeforralom, és kész.
Én úgy szeretem, ha sok a leve.

szombat, november 03, 2007

Kicsi Vú-féle almás-túrós muffin

Mióta pár hete először sütöttem Kicsi Vú muffinját, nagy kedvencünk lett. Tényleg isteni finom, puha sütemény. Rájöttem, hogy a reszelt alma a puhaság titka - azóta más muffinokat is csinálatm reszelt almával, és mindnek jót tett. Itt a hátránya annak, hogy nem írtam a blogot - sajnos már nem is emlékszem mindegyikre, arra meg pláne nem, hogyan csináltam... (No persze akkora nagy variációs lehetőség nincs.) :)

Amiben ez a mostani muffin különbözik az eredeti recepttől, hogy - ahogy az előbb is említettem - nem volt itthon rendes liszt. Így ebbe is nagyrészt rétesliszt, kisrészt teljes kiőrlésű liszt került - szerencsére nem ártott neki.

Egy másik tanulság: tényleg sok lesz a tészta, nem fér bele mind a muffinformákba. Először elég kevés tésztát tettem a formákba, és sok maradt a hosszúkás kenyérsütő formába. Túl vastagon volt, és nagyon nehezen sült át. Érdemes inkább jobban megpakolni a muffinformákat, mert abban úgyis átsülnek.

Igazából teljesen ugyanúgy csináltam, mint Kicsi Vú, de azért leírom:
Először lereszelek három almát egy kistálba. Aztán 25 deka lisztet összekeverek egy csomag sütőporral és csipet sóval. Egy másik tálban 12,5 deka kicsit megolvasztott vajat, 12,5 deka cukrot (lehet barna is), két tojást habosra keverek, majd hozzákeverek 25 deka túrót, 3 evőkanál tejfölt. Aztán hozzákeverem az almát is, aminek a levét kicsavarom (a levet megiszom, mert finom :) fele persze MöCö-é). Aztán hozzámegy a liszt is, összekeverem, aztán bele a formákba, majd az előmelegített sütőbe 160 fokra, 25 percre.

Utána már csak meg kell menteni annyit, amennyit az ember a buliba szán. Ez a legnehezebb.
Mára ez az egy darab maradt - szerencsére, így le tudtam fotózni.
(A visszatérés nem lett volna igazi muffin nélkül... :))) )

Kakaós-fahéjas és lekváros csiga

.
Megtanultam kelttésztát készíteni. :)))
Ez azért nagy szám, mert egész gyerekkoromban azt hallottam anyától, hogy igazán jó kelttésztát csak a nagymama korúak tudnak készíteni. Igaz, az igazán jó kelttésztától még messze van a művem, de kezdetnek egyáltalán nem rossz. Szerintem.
Múlt hétvégén készítettem először ilyen kakaós csigát Gesztenye Gusztika recetje alapján. MöCö véleménye annyi volt, hogy "ez egész jó, ilyet máskor is csinálhatsz". :)
Tegnap pedig pizza-party volt az ismerősöknél, itt volt az alkalom a gyakorlásra. Szerencsére mindenki megelégedésére, jól sikerült. :)

A kelttésztát egészen úgy csináltam, mint a linkelt receptben. Azaz csak először, tegnap ugyanis nem volt itthon sima liszt, mert a lidliben elfogyott, messzebb meg fájós bokával (kificamodott), nem volt kedvem caplatni. Így nagyrészt réteslisztből és kisrészt teljes kiőrlésű lisztből készült (pontos arányokat nem tudok, talán 1:4) .
Egy bögre (2.5 dl) tejet mikróban langyosra melegítettem. Egy tálba kimértem fél kiló lisztet és összekevertem egy csomag szárított élesztővel. 10 dkg vajat is megolvasztottam (a Karádinénnya - anyukám nagynénje - tanácsára fele zsír volt második sütésnél, hogy tovább puha maradjon). A liszt közepébe mélyedést csináltam, beleöntöttem a tejet, a vajat, egy tojást és egy másik sárgáját, két nagy kanál mézet, egy csipet sót. Ezt gyorsan eldolgoztam majd negyed óráig dagasztottam. Utána pihent pár órácskát. Meg én is.
Csodaszépen megkelt.
Kettéosztottam, és egymás után mindkettőt kinyújtottam téglalap alakra, jó vékonyra, majd megkentem a töltelékkel, feltekertem, csigákat vágtam belőle, tepsin elrendeztem. Megketnem tojásfehérjével is. Kicsit még pihent, majd 200 fokon talán 25 percig sütöttem.

Tölteléknek megolvasztottam kb 10 deka vajat, kevertem bele ha jól emlékszem két nagy kanál kakaóport és jó sok fahéjas porcukrot. Azért porcukrot, mert első alkalommat barnacukrot használtam, és nem mindenhol olvadt el, én meg nem szeretem a ropogós dolgokat. A második alkalom utáni tanulság: várni kell, hogy egy kicsit hűljön ez massza, mert bár elég sűrű lesz, de ha még langyos, akkor lefolyik a kinyújtott tésztáról és az egész konyhaasztal csokiban fog úszni... :)

A lekvároshoz (az ötlet lorientől) megkentem szilvalekvárral, és rácsöpögtettem a megmentett maradék csokis vajat is.

Nekem a lekváros sokkal jobban ízlett, nem volt olyan fujtós. A kakaós-fahéjashoz még ki kell kísérleteznem valami szaftosabb tölteléket. Talán olvasztott csokival. Mindenesetre nem fog nehezemre esni próbálgatni, mert amennyire féltem a kelttésztáktól, annyira egyszerűen megvan. Most élvezem az új tudásomat, szerintem ez itt is látszani fog nemsokára...

Visszatérés... :)

Itt vagyok!
:)

Kb. két hete gondolkozok azon, hogy újra írni kéne a blogomat. Eddig csak valahol nagyon a gondolataim mélyén hiányzott, mert olyan sok új dolog történt velem, hogy az élmények feldolgozása mellett nem maradt kapacitás a blogocskámra.
De most már kezdem úgy érezni, hogy én vagyok a főnök és nem az események. Persze kell még idő, míg teljesen belejövök mindenbe, de azért már alakul.
És jól esett, hogy vannak, akik hiányoltak. :)

Kicsit mesélek, mi történt velem, mert biztos vagyok benne, hogy a változások és az azokból levont tapasztalataim a konyhai életemre is hatással vannak. :))) Azaz: ahogy az életem komolyodik, talán úgy komolyodik a főztöm is...

Már jó rég írtam az utolsó posztot, azóta nagyon-nagyon sok minden történt.

Van ugye az állásom. Azaz az állásaim, mert közben a tavalyi tanítást is folytatom, de az nem új, csak nem volt biztos, hogy beindul. A tanításba már nagyon belejöttem és változatlanul élvezem. :)
A családsegítősösdibe-iskolapszichológusosdiba is kezdek belejönni. Lassan betáblázódok, mégsem fáradok már el annyira, mint kezdetben. Arra jöttem rá, hogy a legfárasztóbb számomra az új helyzet, amiben nem mozgok ismerősen. Ahogy lassan megszokottá válik, úgy marad egyre több energiám.

Aztán ugye itt a MöCö. Aki miatt minden pénteken este munka után buszra ülök, 10-re itt vagyok Pécsen, és kedd hajnalban megyek haza. Végülis a félállás miatt egész sokat együtt tudunk lenni, és ez nagyon jó.
Csak sajnos eddig olyan fáradtam estem ide, hogy szó szerint fél napot végigbőgtem - vagy ok nélkül a nyakába borultam, és brü-hü-hűűűű, vagy összevesztünk valami hülyeségen és azért. Szerencsére mindig kibékülünk, és ráfogjuk a fáradtságomra. Fél nap után happy minden.

Azért megsúgom, hogy nem minden veszekedés írható pusztán a fáradtság számlájára, és ezt csak azért írom le, mert nagy hatásal volt arra, hogy nem írtam a blogot - és valószínűleg a továbbiakra is hatással lesz.

Ugyanis MöCö egy hihetetlen alak, eddig teljes "panelnomád" módra élt: pocsék készkajákat vett, vagy még azokat sem, csipszet, legolcsóbb szalámit, legolcsóbb szeletelt kenyeret, túlédesített péksüteményeket, tartósítószerrel és ízfokozókkal telenyomott vackokat. És én most ezekkel küzdök. Kb. kéthetente (így pl. tegnap is) megkapom, hogy ő nem igényli, hogy én ennyit főzőcskézzek, neki teljesen jók a por cuccok, amit pl. a húga főzött (por sajtmártás). Mire én: hogy hát én is főztem neki olyat, csak friss, egészséges, természetes alapanyagokból. Azt mondja, igen, végül is nem volt rossz, de hát hogy a por olcsóbb, gyorsabb stb. stb. Mire én újra, hogy amit én főztem jobb, mert nincsenek benne adalékanyagok, friss, és ráadásul mindkettőt ugyanannyi ideig tart elkészíteni (míg a tészta megfő) és nagyjából ugyanannyiba is kerül. Ezt a vitát ugyanezekkel a mondatokkal folytatjuk kb fél-háromnegyed óráig (ragaszkodik a saját véleményéhez, mint minden férfi...), míg aztán bőgésbe nem torkollik. Túl nagy az ellenfél, nem tudok mit kezdeni olyasvalakivel, aki soha minőségi dolgot nem evett (de legalábbis nagyon régen). Hozzászokott a sz*rhoz, már bocsánat.
Ez még csak hagyján lenne, de aggódok az egészségéért is. Ez is még oké, mert azt mondja, őt nem érdekli, jól akarja érezni magát és kész. Úgysem akar 100 évig élni, elég neki 40 is. Rossz ezt hallani, de kikezdhetetlen érv.

De ami valójában fáj azokban a mondatokban, amiket a fejemhez vág, hogy megkérdőjelezi mindazt, ami én vagyok. Engem. A létemet. És ez nekem nagyon fáj (annál is inkább, mert anyukám ugyanezt csinálja, csak pepitában: nem érti, mi a jó a főzésben, és hogy én miért foglalkozok ilyen felesleges dolgokkal, amikor sok más fontosabb dolgom lenne - haha! mi a fene? csak azért, mert neki nyűg a főzés és minden, ami a háztartáshoz tartozik, semmi hobbija nincs, nekem miért ne lehetne, én miért ne élvezhetném???).

A sütés-főzés szeretete az én választásom, az egyik legfontosabb dolog az életemben. Ha nagyon ki vagyok borulva, ha elegem van az egész világból, bevonulok a konyhába, sütök egy sütit, vagy akármit csinálok, szépen kisimulnak az idegeim, megnyugszok. Legalább arra a rövid időre. Ilyenkor a legteljesebb mértékig ott vagyok a jelenben, ÉN VAGYOK. És ez az érzés - pszichológusként tudom - az ember legfontosabb érzése. Emellett csak egy fontosabb van, hogy azt érezzem, szeretnek. Ha viszont a választásomat (jelen esetben a főzés szeretete) elutasítják, valójában engem utasítanak el, az én létjogosultságomat kérdőjelezik meg (ezt a párkapcsolataimra vetítve anyukám már egyszer megértette, de mégsem képes elfogadni a mostani választásomat sem). Nagyon fájdalmas érzés...

Hát így vagyok, de nem adom fel!


Különben a nyelvvizsgám sikerült (méghozzá nagyon jól).
Meglett a diplomám. (Az egyetem bürokráciája persze még utoljára egyszer keresztbetett: az új nyelvvizsgámat beírattam az indexbe, és ott derült ki, hogy a régi, érettségivel megszerzett német felsőfokúmról az egyetem nem tud. Persze, az alapján vettek fel, arra kaptam plusz pontokat, de ez nekik nem számít, hozzam be az érettségit. Ez nem lett volna baj, ha nem utolsó pillanat - a startkártyához ugyanis nagyon gyorsan be kellett mutatnom a diplomámat az APEH-nál. De túljártam az eszükön, és most lesz kétéves szerződésem, ami fantasztikus! :) )
Voltunk egy hétig Görögországban még szeptemberben (talán írok róla, bár már nagyon régen volt.
Sok eszközzel bővült a konyhám: szülinapomra kaptam MöCötől egy digitális mérleget és egy botmixert, én magam pedig egy csomó apróságot vásároltam a muffin sütőtől a zöldséghámozóig.
Vettünk mindketten egy szuper biciklit, így végre nem függök a helyijárattól (szabad lette, mint egy madár, amelyik gurul :) ).


Összességében nagyon jó vagyok ebben az új, felnőtt életemben. Igaz, még bukdácsolok az új szerepeimben, de ez természetes. Hétközben folyamatosan rohanok, a hétvégék pedig lassúak, pihenősek. És rengeteget sütök-főzök. Kicsit bánom, hogy eddig nem írtam meg a blogon, miket csináltam, mert sok mindent elfelejtettem, pedig nagyon jól sikerült, vagy csak egyáltalán az ötlet volt nagyon jó.
De mostantól akkor újra...
(legalábbis igyekszek... :) )


Bocs, ez kicsit hosszú lett.